Tegnap családállítást tartottam, életemben először nem magyar nyelven, tolmácsolva.

Van számomra a héber nyelvnek valami archaikus szépsége, nagyon szeretem hallani. Csoda volt hallani a Térben.

Az anyanyelvünkön tudjuk leginkább kifejezni a lelkünk mélyét. Azon a nyelven, aminek a dallamát már anyánk hasában hallottuk. Aminek a csengése körülvett, miközben a tűzhely mellett sertepertéltünk.

Ha magyarul szólalok meg, alsóbb csakráimból beszélek.

Én klasszikus állításokat vezetek. Kimondjuk, ami van, a szereplők legtöbbször egymás szemébe nézve, a tekinteteken keresztül lépnek a legnagyobbat a valóság felé.

Ez az a Tér, ami a kezeim közül kibomlik.

Örülök és hálás vagyok ezért.