Az első születéscsoporton, amin részt vettem, azt kértem a választott anyámtól és apámtól, hogy ne nézzenek rám, ne érintsenek. Ne szeressenek, mert ennyi jót, képtelen vagyok befogadni. Ha hagynak élni, az épp elég. „Hagyjatok élni.” Ez volt a kívánságom.

Nem voltak elvetemült emberek a szüleim. Pusztán fiatalok és valószínűleg rémültek attól, hogy váratlanul gyerekük lesz.

Tették a dolgukat, ahogy tudták, végtelen hálás vagyok nekik ma már.

Viszont korábban fogalmam sem volt róla, mennyire elemi erővel hiányzik a család biztonsága, hogy azt, hogy kisgyerekként megöleljenek, azt másoktól irigylem, magam viszont képtelen vagyok elfogadni, azonnal disszociálok, lefagyok, leolvadok a testemről, ölelésben lenni vágyott állapot, de elfogadhatatlan.

Lépésről lépésre haladtam, sok-sok testorientált terápiás óra kellett ahhoz, hogy beleérkezzek egy olyan ölelésbe, ami tölt, alszom benne, édesen, mint a tej, biztonságban érzem magam.

Ahhoz, hogy minden idegszálammal már el tudjam választani a gyerek részemnek kellő ölelést az átszexualizált öleléstől.

Amikor végül is beérkezünk egy jó anya és jó apa karjaiba, egy belső anyát és apát építünk. Egy olyan részt, aki megtart akkor is, ha épp nagyon nehéz valami, ha tanácstalan vagy, ha gondjaid vannak.

Most abból, amin átmentem, Acsai Gabival együtt adni szeretnék. Hogy te is átélhesd.

Milyen átírni a születésedet. Erre hívunk most novemberben.