Szeretnék eloszlatni egy tévhitet.

Amikor terápiában szétvered egy párna formájában az anyádat, az apádat, a párodat, a főnöködet, akkor valójában nem őt vered szét. Azt a belső képet vered szét, ami benned él róla.

Nem wudu szertartást csinálunk. Nem lesz semmi baja annak, akit terápiában elversz. A felnőtt éned valószínűleg világosan látja, hogy anyád, apád, párod, főnököd a maga emberi mivoltában azt adta, adja, amit tud. Ő ilyen, megvan a maga története. Ezzel nem felmenteni akarom a bántalmazókat, ne értsd félre. Bántalmazni egy döntés, nem szabad, slussz-passz, de ez egy másik téma.

Viszont a benned élő gyereknek valami fáj. Azért vagy itt. Az első, hogy megélhesse a fájdalmát, kiabálhasson, üthessen, sírhasson.

Nem fog átmenni az éteren, ott a kinti világban nem esik össze az, akit éppen püfölsz. Nem is az a cél, hogy jól felszívva magadat most aztán hazamenj és ész nélkül rendet rakj, kioszd aki megbántott, nekiess.

Az viszont igen, hogy terápiás keretek között kiadva a dühödet, fájdalmadat, elkeseredettségedet elérj egy olyan állapotba, ahol megtapasztalod milyen az, mikor veled ezt nem lehet megtenni, van erőd és hatalmad önmagad felett, átjárja ennek az energiája a testedet.

Ezzel már lehet jó helyen lévő határokat kialakítani az életedben, lehet képviselni magad, azt, amit szeretnél és azt amit nem, lehet megtanulni azt, hogy milyen nem alámenni a másiknak, egyenrangú félként létezni. Mindeközben tisztelni, ha anyádról, apádról van szó azt a tényt, hogy az Élet tőlük jött, általuk vagy, tisztelni a sorsukat, úgy, ahogy az van.

Azért írom ezt le, mert az a hit, hogy valóban ártasz, ha terápiás keretek között kiadod a mérgedet, meg tudja akasztani a saját utadat a tiszta erőd felé.

Nem bántjuk a másikat. De belül rendet rakunk. Erőbe állunk. A belső képet a másikról átformáljuk.