Van az a pont, amikor beszippant a szorongás.

Valami léten kívüli űrlény lesz belőlem, aki nem érti miért van ott ahol, miért tart ott az élete ahol, mi köze van a körülötte lévő emberekhez, mi értelme bárminek is.

Itt van, amikor hála Istennek és magamnak az útért, már realizálom, hogy talajvesztett kisgyerek lettem.
Aki álldogál az út szélén, hogy megmentsék. Majd valaki jön és megmondja merre van az előre, elvisz valami élettel teli jó helyre, megnyugtat, hogy minden rendben, talán még egy bögre meleg kakaót is a kezembe nyom.

Ekkor már a bennem élő felnőtt pontosan tudja, hogy történtek dolgok az elmúlt időszakban, ahová nem néztem oda, feldolgozatlan, kimondatlan tartalmaim vannak, jó lesz először magammal leülni tisztázni, hogy mi is van, majd az érintetteknek is kimondani, ha szükséges.

Amikor idáig eljutok, már érzem a talpaimat, tehát tudom, hogy földelődöm, érzem a hatalmamat a saját életem fölött, hogy van lehetőségem változtatni, meg tudom oldani, tudok biztonságot teremteni magam köré, tudok kapcsolódni.
Megnyugszom. Talán még kakaót is csinálok magamnak, de meleg kávét biztosan.

Ez a belső gyerek munka. Megtanulni észrevenni a kicsit belül, aki sír, kétségbeesett, elgyászolni a fájdalmat, hogy nem jön senki kívülről, majd felemelni magunkat és elvinni egy jó pozícióba, egy jó külső belső helyre.