Nekem klíma szorongásom van.

És ez jó messzire elvisz.

Halálra rémülök, amikor olyan vicces mémekkel találkozom, ahol emberek űrhajós ruhában védekeznek a meleg ellen. Ahham, meddig vicc ez? Mikor lesz valóság? A gyerekeim, a még meg nem született unokáim. A Duna édes vize, a Balaton. Első férjem családi nyaralója, ahová 25 éve még úgy jártunk le Gárdonyba, hogy a ház mögött hatalmas nádas volt, ahol vízimadarak fészkeltek, meg vízi pockok (bocs, ha más a hivatalos neve) készítettek frappáns kis kuckót maguknak.

A Matula világa, ha érted. Most nincs.

Én is autóval járok, és klímaberendezésem is van. Közben annyira feszít valami természetet védőbb életforma. Hogyan ebből a kiút.

Közben látja a Buddha bennem, hogy ez babám az öregedés is. A „bezzeg az én időmben”. Áldott káptalanfüredi nyarak a táborban. Áldott alsóörsi hetek a vállalati üdülőben.

Nagy spektrum, ahová visszanézek és ahol vagyok aközött, és jó, ha vissza tudom húzni magam a jelenbe, és bízni abban, hogy Gaia majd megoldja, szerintem egyébként megoldja.

Azt is rég meg akartam írni már, hogy néha elfelejtek dolgokat. Pl. most vettem egy laptop töltőt, és egy napra rá megdöbbenve tapasztaltam, hogy jaj, az orrom előtt tanyázott a régi és egyszerűen nem láttam meg. Gáz. Na ilyenből sok van.

Jó szétszórt vagyok. És a legjobban azt szeretem, ha egyszerre öt könyvet olvasok, két sosozatot nézek, ha reggel két órám van a hajnali idősávban, amikor elkezdek teregetni, félbehagyom, kicsit locsolok, félbehagyom, írok ide, félbehagyom, főzök, félbehagyom, ezt meg azt csinálok, félbehagyom, mert utálok strukturálisan végigcsinálni bármit is.

Megtanultam, születésfolyamatokkal, mert én úgy lettem kilökve a kitolási szakaszban, és ez ugye tipikus indítás ahhoz, hogy ne fejezzek be dolgokat, szóval most már azonnal felismerem és szépen be tudok fejezni bármit. De azt, ha nem kell és lehetek szétszórt, azt imádom, ezer kinccsel teli bányában száguldozik az elmém ilyenkor, csapkodok, kapkodok, belefeledkezem, annyira jó ez. Reggeli bármit megtehetek érzés.

Gondolkodtam sokáig, nem vagyok -e ADHD érintett. De arra jutottam, hogy szerintem ahogy múlnak az évek, annyi információ, és annyi megdolgozott, (megdolgozatlan is biztos) történés áll mögöttem, válások, gyerekek bajai, anyagi megugrások, munkaügyi történetek, gyász, családi minden, hogy az agyam memóriatára telítödött valamelyest és egyszerűen nem fér bele annyi.

Talán így van ez, ahogy múlnak az évek és lehet ez akár jó is. Nagy témám az öregedés most. Hogyan lehet szépen, lelkesen, esztétikusan, vággyal telve, nőiesnek maradva, inspiráltan, felfedező kedvet megtartva.

És közben az érkező korlátokat tisztelettel és gyengéden elfogadva. Előbb fáradok. Néha kifejezetten zavar, hogy megint meg kell tanulnom valami technikai újdonságot. Néha nem veszem észre, ahogy a lakásom már nem fiatalos és amikor igen, elnevetem magam. A testem törékenyebb. Sorolhatnám.

Közben annyira nevet a Buddha bennem: „Ahham Babám, erre szerződtél, idejössz a Földre és meglátod milyen, amikor a kabát leporlik rólad. Vállaltad. A tapasztalásért.”

Kapd be Buddha. Azért szeretlek.