Kontakt improvizáció fesztiválon voltam. Életem legnehezebb fesztivál élménye volt, egyébként nagyon kedves, nyitott emberekkel körülvéve, csodaszép helyen.

Kb. két éve ismertem meg a kontakt improt, lenyűgözött, nem is értettem, honnan ez, ami ennyire a sírásig meghat, annyira szép, puha, órákig tudnám nézni. Aztán amikor én is csinálni kezdtem, jöttem rá, hogy a testem lomha és gyenge, és az összes gombom benyomódott, az öreg vagyok, a nem kellek, a velem senki nem akar, a lecsúsztam erről, a más meg persze igen, az ő kell én nem, ő szép én nem, uhh, olyan szinten lökte, löki elém a dolgom van magammal témát, hogy egyből láttam, hogy ezt ha elutasítom az életemből, akkor nem merek valahová odanézni.

Valahová, ahol van rengeteg fájás, gyerekkori szégyen, elutasítottság, megaláztatás, magamra maradottság, mégis ez alatt van az a részem, ami spontán, alkotó, elképesztő vidám, zsigerien eredeti és lubickol a flowban.

Hát szép lassan elkezdtem közelíteni.

Lett egy csomó sikerélményem. Tapasztalhattam, hogy fejlődöm, hogy ha biztonságban érzem magam, milyen szép mozdulatok, pillanatok születnek belőlem.

Milyen kapcsolódni az itt és mostban fizikálisan, csoportkeretek nélkül, instrukciók nélkül – ez nem önismereti csoport, nincsenek a projekciók csoportvezető által facilitálva, nincs megtartás, arról magad kell gondoskodj – tehát kapcsolódni, elengedni, elengedve lenni, újrakapcsolódni.

Már éppen azt hittem, egész jó helyen vagyok, már közelebb értem és akkor zutty, megint be a kútba.

Ilyenkor nincs mit tenni, a kontakt arról (is) szól, hogy adod magad, a testeden keresztül, adod a súlyod, a csontod, a húsod, a másik megtart, ő is adja, és mozdultok együtt, húsok, csontok, zsigerek beszélgetnek, és ha nincs megtartás, akkor gondoskodsz magadról, megtanulsz jól esni, puhán, hogy ne sérülj.

Pont, mint az életben. Hát az én testem, ha nem érzem magam teljesen biztonságban, olyan merev lesz, szuper jól védekezik, olyan kétlábon állok és semmi féle önátadást nem vagyok képes produkálni, ha nem bízom, engem ugyan meg ne tartson senki, nem képzeli, hogy adom a súlyom, magam, netán még fel is emeljen, na azt aztán nem, hát pont ezt történt.

Kereshettem, kutathattam, hol tört el a bizalmam, hogy így reagál az iránytűm.

Jobb híján magam terápiáztam, írtam naplót rengeteget, kézzel, csak úgy hat, kinesztikus jelenlét minimális szinten.

Belső kis terapocskám rögtön üzente, hogy előbb magad elfogadod drágám, ahogy vagy, a halom görcsöddel, a hogy félek öregnek lenni, hogy nekem idő kell a kapcsolódáshoz, nem vagyok egy könnyed műfaj, nekem puha intimitás és bőrkontakt kell a biztonsághoz, érzelmi közelség, sok.

És akkor ha van elfogadás, lehet engedődés, az izmok puha nyúlása, biztonságos játék. Igen, ezt a szót: biztonságos, tőlem rengetegszer lehet hallani. Mert én itt gyökerezem, az én gyökérsérülésem a létem bizonytalansága, nekem ez fontos. Nem, nem dolog ezt megszűntetni, ezt nagyon szépen megmondta egyszer egy tanítóm, nem fog a gyökérsérülés megszűnni, mert az a karma erre az életre, ha odafordulsz hozzá, az az erőforrás és az életfeladat is, hát tényleg, én tudom, hogy nagyon megtartó terap vagyok, tudna mesélni a kislakás, ahol dolgozom.

Úgyhogy kértem ott helyben masszázst masszőrtől, ölelést a Legfontosabbtól, és szép lassan nyílt a belső tér, lettek beszélgetések, apró, de szép és finom táncok, szépséges, mélységes női töltő érintések, kevés, de igaz improvizáció, jelenlét és hála, hála, hála, hogy nem kudarcként van mindez itt most, hanem terápiás témaként, alig várom a következő ülésemet a terapommal, és nem elutasításként, hanem tovább fejlődési vágyként.

A kontakt puha teréhez való szelíd közeledésként továbbra is.

Ja, és tegnap a személyi edzőmnek azt találtam mondani: Én kézenállásra gyúrok. Mert azt csak az ügyesek tudják. Az olyan bénák mint én, nem. Erre rámnézett: megtanítsalak? Micsoda?? Lehet?? Persze. Hát. Megmutatott egy penge szép, könnyed kézenállást: ilyet? IGEN!! Oké. Esküszöm megírom, ha sikerül, még fotót is prezentálok.